Hallo! Márta vagyok!

Gyermekkorában az ember hidat alkot a szülei között. Ezt az életérzést valójában mindenki ismeri. Ebből az alapgondolatból bontakozott ki az életem során állandóan visszatérő kérdés:

A híd, mint az élet szimbóluma az itt és az ott, az anyagi és a szellemi valóság élményét fejezi ki, valamint azt, hogy a kettő között létezik már egy kapcsolat vagy azt éppen létre kell hozni. Az ellentétek egymásba folynak át és egymást kölcsönösen megváltoztatják.

A híd képe az élet egészét fejezi ki. Minden ember életútja kezdetén rálép a hídra és a pillérek között folyamatosan építi életének boltíveit.

Pedagógusi munkám két oszlopa a filozófia és a gyógypedagógia. Miközben ezt a két területet összekapcsolom, egyúttal  egymással szembeállítom őket. A szembeállítás révén közöttük kapcsolódási pontok rajzolódnak ki.

A nyelv által válik a saját (az anyanyelv) és az idegen (valamely idegen nyelv) a tudat részeként megtapasztalhatóvá.

Az én anyanyelvem a magyar nyelv. A német nyelv számomra nemcsak egy idegen nyelv, hanem  filozófiai tanulmányom során a filozófia nyelve is volt. Később egy beszédformálás és dráma továbbképzés során megtapasztaltam a nyelv belső átformáló, átalakító erejét. Immáron húsz év óta mindennapi életem és szakmai tevékenységem nyelve a német nyelv.

Hídverés egy nyelvhez az etimológiai elemzéseken  és a grammatikai besorolásokon túl a ritmikus légzés, valamint a mozgás által a hangokkal és a szavakkal létrehozott kapcsolat révén is lehetővé válik.  A nyelv élő történés, az állandóan változó mozgás kifejeződése.

A legfontosabb tapasztalatom a nyelvről, hogy a gondolatok, az érzelmek és az akarati impulzusok a lélek benső terében újra alkotva kifejezhetővé válhatnak.

Családtörténetem hídverés a földműves és a pedagógus generációk között. Az elődeimtől örököltem az élettel szembeni belső  tartást. Ezt felismerem, és folyamatosan ápolom egyrészt a kerti munkában, amit nagyon szívesen folytatok, másrészt szellemi – morális tartásomban. A kertben végzett munka lehetőséget nyújt a virágok szemlélésére, vagyis a metamorfózis jelenségének megismerésére. Növekedésének folyamatában minden növény kiterjedésének  és összehúzódásának  ritmikus egymásutániságát mutatja.

Mindaz, ami a növények átalakulásának külső képeiben észlelhető összehasonlítható a pedagógiai tevékenység nyomán az egyén lelki erőiben  végbemenő  átalakulással és fejlődéssel.

A  kérdezés belső tartása áll az önmegismerés és az önnevelés kezdetén.

Pedagógiai munkám folyamatos hídverés a hivatalos, állami pedagógia és a Waldorf – pedagógia, azaz a tudás és a kreativitás, a belső erő és a belső nyitottság között.

Szívesen utazok. Utazásaim mottója Marcus Aureliustól származik: „Nem az a fontos, hogy mindig más országokat utazzunk be, hanem, hogy a világot mindig más szemmel lássuk.” Abban, hogy egy másik perspektívát, másik nézőpontot érhessek el a nagy mesterek műalkotásai gyakran nyújtanak segítséget.

Egy fiatalember álmát meséli el a következő legenda: A bolti pult mögött meglátott egy angyalt és sietve megkérdezte tőle: ”Uram, ön mit árul?” – „Mindent, amit csak ön akar.” A fiatalember így folytatta: ”Akkor szeretnék egy boldog házasságot, amely egészen életünk végéig boldog marad; jó barátokat, akik egész életutunkon végigkísérnek; gyermekeket, akik jól fejlődnek; vállalkozást, amely mindig sikeres lesz.” Itt az angyal félbeszakította a fiatalembert, majd hozzátette: „Bocsásson meg, de ön engem félreértett. Mi nem árulunk semmilyen termést, itt csupán magot árulunk.”

Lényünket, mint kertet értelmezzük, ahol a kapott magból növény bontakozik ki, amely virágzik és termést hoz.

Én Önt azokhoz a tápanyagokhoz szeretném elvezetni, amelyek az  Önben rejlő magvat  élettel, a csírázás képességével itatják át, és ezt  a kifejlődésig, a metamorfózisig vezetik el. Hiszen a filozófia története, a nagy gondolkodók eszméi és tanításai azok a szubsztanciák, amelyek az Ön  kertjének  földjét táplálják.

Szakmai tevékenységem kezdetén a filozófia tanára voltam. Később a tanári létet gyógypedagógiai perspektívából ismerhettem meg. Ebből az időszakból merítettem azt a tapasztalatot, hogy mennyire fontos minden egyes tanulót megismerni.  Ráébredtem továbbá, hogy csak akkor tudok tanítani, ha valamennyi tanulómról átfogó emberi – pedagógiai képpel, ismerettel rendelkezem.

Ez a megismerés teszi lehetővé az emberhez való egyéni hozzáférést, a sajátos emberi lét kategóriájához való eljutást.

Pályafutásom harmadik szakaszára, mint szintézisre tekintek. A filozófiához Helm Stierlin életművével való foglalkozásom révén tértem vissza. Stierlin nagy gondolkodó, terapeuta és orvos. Gondolati rendszere a dialektikáról, az értelemről és az értelem kereséséről, a tartásról és az igazságosságról, valamint a nyelv szerepéről fontos pillérek önmagam és a tevékenységem számára.

Veszteségek mély nyomokat hagytak az én életemben is. Mégis az élet mindig a magasságok és mélységek dinamikájában bontakozik ki. Amikor egy tudományos továbbképzésen szerettem volna részt venni, sajnos nem kaptam rá engedélyt. Közvetlenül tapasztalhattam meg, mit jelent éveken keresztül vagy a feletteseimmel vagy önmagammal konfliktusban lenni.

Barátaim és munkatársaim őszinte és értéket becsülő támogatásával önmagam mellett döntöttem. Mégis úgy éreztem, mintha továbbra is kutyaszorítóban lennék. A továbbképzés első éve után megbetegedtem. Egy határhelyzetbe kerültem, amely felvetette a kérdést: Vajon létezik-e számomra kiút? Vajon lehetek-e még egészséges?

A válasz keresésében találkoztam egy történettel, amelynek szerzője  Jorge Bucay.

Béka a tejszínben

Történt egyszer, hogy két béka beleesett egy nagy hordóba, amely félig volt tejszínnel. A hordó fala túl sima volt ahhoz, hogy ki tudjanak mászni, a széle pedig túl magas ahhoz, hogy egyetlen ugrással kiszabadulhassanak a tejszínből. Igazán kétségbeejtő állapot. Az első béka így vélekedett: „Itt már nincs semmiféle menekülési lehetőség!”  –  azzal lemondóan elsüllyedt. A másik béka először átgondolta a helyzetét, majd alapos és belátó mérlegelés után a tettek mezejére lépett. Elkezdett úszni és rúgkapálni a tejszínben, amíg az vajjá nem vált. Ekkor ő ismét szilárd talajon állt és egy nagy szökelléssel beleugrott a boldog békaéletbe”.

Úgy döntöttem, megpróbálok olyan lenni, mint a második béka. Szerető segítőkkel, akikre nagy hálával gondolok, sikerült megtalálnom a saját utamat, amelyen a betegségem valamennyi dimenziójával szembesülhettem.

A 103 évesen elhunyt német filozófus, Hans – Georg Gadamer életének végén a következőt írta: „Életem során sok minden megváltozott a filozófiában, de egyvalami változatlan maradt: „Az emberi élet remény nélkül nem elgondolható.”

Az a gondolat, hogy bennünk nemcsak a betegség, de vele egyidejűleg az egészség is jelen van, megnyitja a gyógyulás lehetőségeit, és felveti azt a kérdést is, vajon mi magunk mivel járulhatunk hozzá, hogy kibontakozhassanak bennünk az egészségessé tevő erők.