Mítosz – Logosz

A Delphoi szentély három felirata:

Ismerd meg önmagad

Tarts mértéket

Te egy vagy

A filozófiai gondolkodás előtti  képi-misztériumi világélmény az antik Görögországban különösen négy  helyenhez kapcsolódik. Ezek Epheszosz – Szamotrak – Eleuszisz – Delphoi. Ez utóbbiban található Apollón isten temploma, amely az i. e. 8. században épült. Az Apollón név az appelazein ógörög szóra vezethető vissza (jelentése összehívni), egyben világos utalás arra, hogy ez az isteni erő a hellén törzseket a szó harmonizáló ereje révén tartotta össze. Apollón a harmónia, a rend, a fény, a bölcsesség, az orvoslás, a gyógyítás istene, aki viszont haragjában kérlelhetetlen. Ő a meghasonlott isten, akinek a születését minden év Bysziosz hónap (február vagy március) 7-én ünnepelte a hellén világ. Ezen a napon Apollón is mindig Delphoiban tartózkodott. Ikertestvére Artemisz istennő, akinek temploma, a Logosz misztériumának szenthelye Epheszoszban állt. Apollon szentélyét ma az ógörög kultúra szimbólumaként ismerjük. Delphoi a századok során a szó legigazibb értelmében kultúrközéppont maradt. Apollónról azt írja Plutarkhosz, hogy gyógyít és megoldja az élet bajait, hiszen ő az, aki választ ad a kérdezőnek. Mielőtt fontos döntéseket hoztak volna, a gyarmatosítók, királyok, polgárok Delphoiba zarándokoltak. Szókratész élete során többször is kapott itt ihletet, amely őt újra és újra arra az életfeladatra ösztönözte, hogy segítséget nyújtson polgártársainak az önálló gondolkodás kialakításában. Röviddel halála előtt Szókratész egy himnuszt szentelt Apollónnak.

Delphoi közelében, a Parnasszus- hegyből ered a Kasztáliai-forrás. Az antik korban ezt a forrást Apollónnak és a múzsáknak szentelték, vizével a zarándokok rituálisan megtisztálkodtak. Aki e forrás vizéből ivott, költői tehetségre tett szert. Pythia Apollón templomában szolgáló, próféciákat közvetítő papnő volt, aki a templom hátsó traktusában ült háromlábú székén, egy földrepedés fölött. Ebből kéntartalmú gáz áramlott ki, aminek hatására Pythia egyfajta extatikus tudatállapotba került, ez segítette hozzá, hogy meghallja Apollón válaszait a neki intézett kérdésekre.

A mitológikus szemlélettől egyre inkább önállósuló filozófiai gondolkodás meghatározó tétele így hangzik: Minden keletkezett dolgot, jelenséget megelőz egy közös és általános arché, azaz őselv, ősalap, ősanyag, ősok. Erre a következőképpen kérdezünk rá: mi az, ami minden létező forrása? A kérdés nyomán Arisztotelész Thalészt mint az első fizikust, azaz természetfilozófust határozta meg.

A kis-ázsiai Milétosz városából származó Thalész (i. e. 6. sz.) szerint a víz mindent magában foglaló arché, a keletkezés és a létezés elve. Ebből az ősanyagból keletkezik minden, vagyis a természetben létező minden egyes konkrét dolog. A víz az a szubsztancia, amely nem keletkezik és nem múlik el, hanem csak a tulajdonságait változtatja. A víz minden létező dolog természete (gör. phüszisz). A víz élővé és mozgóvá tesz minden létezőt. Thalész Egyiptomban szerzett geometriai tudásának egyik tétele, amely korunkig fennmaradt, így hangzik: Ha egy kör átmérőjének tetszőleges végpontját összekötjük a kör bármely más, tetszőleges pontjával, akkor derékszögű háromszöget kapunk. Thalész számítások alapján i. e. 585. május 28-ra jósolt egy napfogyatkozást. Számításaihoz semmiféle segédeszközt nem használt, a saját elvont-gondolati műveletei nyomán jutott el e pontos megállapításig. Ezt az előrelátott történést tekintik a filozófia megszületése időpontjának. Arisztotelész Thalészt úgy is bemutatja, mint ügyes üzletembert. Amikor egy nap észrevette, hogy különösen gazdag olajbogyó-termés várható, Thalész felvásárolta az összes olajsajtolót, majd ezeket magas kamat ellenében bérbe adta.

Az epheszoszi Hérakleitosz (i. e. 500) egyik meghatározó gondolata, hogy minden létező dolog a keletkezésnek és az elmúlásnak van alárendelve. Panta rhei, minden folyik, minden változik. Hérakleitosz a 91. töredékben így fogalmaz: „Kétszer ugyanabba a folyóba nem léphetünk, mert mindig másik víz áramlik, hiszen minden folyik, és semmi nem változatlan”. Minden életjelenség csak a saját maga ellentétével együtt képzelhető el és érthető meg. Ilyen ellentétpárok az élet és halál, az alvás és ébrenlét, a nappal és éjszaka, az egészség és betegség. Az ellentétek feszültséget hordozó viszonyából származik minden történés. A harc és a viszály minden dolog atyja. Azonban mindent a logosz, a világész irányít és ezt a logoszt megismerni bölcsesség, vallja Hérakleitosz. A filozófia történetében ő az első, aki a gondolatait az ember belső világára irányítja. Ebben az értelemben állítja az epheszoszi filozófus: „Elkezdtem keresni önmagamat”(101 B) vagyis azt, hogy miként találhatja meg az ember önmagában a valóság igaz megértését. Hérakleitosznak olyan nevet is adtak, mint a Sötét, a Magányos. Gondolatai, amelyek 130 töredékben maradtak fenn, nehezen érthetők, sötétek. Hérakleitosz az emberektől távol, magányosan élt. Szívesebben töltötte idejét a gyermekekkel kockajátékot játszva, mint a városállam ügyeinek az intézésével. Végül az emberekkel szemben táplált ellenérzése miatt végérvényesen visszavonult a hegyekbe, ahol fűvel és más növényekkel táplálkozott. Ennek következtében vízkórban betegedett meg. A hagyomány szerint Hérakleitosz saját receptje alapján próbálta magát meggyógyítani, azaz tehéntrágyával bekenve feküdt a napon.

Szókratész (i.e. 470–399) a mindennapi élet nyelvének és a vizsgálódó beszélgetéseknek kitűnő ismerője volt. A beszélgető Szókratész teljes lényével a nevelői magatartást jelenítette meg, hiszen számára a jó tudása a jó tettel azonos, mert senki sem rossz szándékosan. Ám aki a tudatlansága révén rosszat cselekszik, önmagának okoz kárt. A rossz tett elpusztítja az eudaimoniát, a lélek önmagában nyugvó békéjét, a boldogság és a megelégedettség állapotát. Szókratész a humor és a szeretetteljes irónia nagy mestere volt. Ő maga nem írt le egyetlen szót sem, gondolatait tanítványai közvetítésével ismerjük. Munkássága teljes egészében az emberekkel folytatott beszélgetésekben bontakozott ki. Életútjának célja a másik ember lelkében megszületni kívánó tudás feletti bábáskodás. Szókratész visszaadta polgártársai intellektusának a csodálkozás képességét. Ennek ellenére Arisztophanész azzal támadta a filozófust, hogy kolduló szószátyár és istentelen szofista, aki a rossz dolgokat jónak akarja láttatni. Szókratészt nem rendítették meg ezek az állítások, sőt megerősítették abban a meggyőződésében, hogy a bántásokat el kell tudni viselni. Ha a komédiaszerző valakit jogosan korhol, azt az érintettnek el kell fogadnia, és arra kell törekednie, hogy ezáltal jobbá váljon. A zsémbeskedés vagy a csúfolódás azonban lehet jogtalan is, de mégsem kell, hogy az érintett megbántódjon.

Szókratész történelmi jelentőségű személye egyfajta bohóc alakját is felidézte. Megjelenése derűre, mosolyra késztette Athén polgárait. Szókratész nem volt szép férfi, kidudorodó szemek, széles ajkak, gumós orr, kopaszság és függő pocak jellemezte a „bohóc filozófust”. Az elbeszélések szerint olyannyira csúnya volt, mint egy Szilén (a görög mitológiában Hermész fia, Dionüszosz nevelője és kísérője. Lófüleket és farkat viselő, pocakos, kopasz, tömpe orrú, vastag szájú, dülledt szemű,  aki mindig vidám volt). Szókratész a csúnya Szilén maszkját viselve az athéni városállam lakóival kitervelt, bolondos játékot játszott, hiszen önmagát tudatlannak mutatta, azt hangoztatva: „Tudom, hogy semmit nem tudok”, és a látszólag nyilvánvalóról tett fel kérdéseket. Álarca mögött azonban valami egészen más rejtőzködött. Platón írta tanítómesteréről, hogy Szókratész azokat képviseli, akiknek két arca van. Kifelé valami mást mutatott, míg belül a legpompázatosabb szépség rejtőzködött. Szókratész élete során szinte mindvégig a komikus szerepét játszotta. Az emberek erkölcsi jobbá tétele volt ezzel a szándéka. Célját a lélek megtisztítása és erősítése révén érte el. Az igazság iránti szeretetből tette önmagát gyakran gúny tárgyává. Később Szókratészt azzal vádolták meg, hogy nem hisz Athén városállam isteneiben, és tanításaival megrontja a fiatalokat. A halálra ítélt Szókratész a nyugodt lelkiismeret derűjével itta ki a méregpoharat. Ő volt az az ember, aki a morális eszméket, amelyeket cselekvésre késztető erőnek tekintett, értő módon felismerte, és képessé is vált arra, hogy ezek szerint éljen. Szókratész kortársait valóban túlszárnyalta, és ezért kellett meghalnia.

A meghatározó az, hogy mi az ember és nem az, hogy mit birtokol.

Szinópéi Diogenész (i. e. 404–323) a cinikus (gör. künikosz) gondolkodó, aki a gör. kyon, kutya ragadványnevet megjelenésének és életmódjának köszönhette. A külsőségek és az anyagi javak megvetését határozta meg, mint életcélt . A jó élet megvalósításának lehetőségét Diogenész az önmegvalósításra és a lelki nyugalomra való törekvésben látta. Mindkettő a legmagasabb mértékű külső és belső függetlenség és az autarkia, azaz a másra nem szoruló, az önmagának elegendő emberi magatartás révén érhető el. A szükségletek és a vágyak nyomán ugyanis függőségi viszonyok keletkeznek. Fontos az önmegtartóztatás gyakorlása, valamint a természetes és a szükségletek nélküli élet eszménye. A cinikusok mint tulajdon és haza nélküli zarándokok és koldusok folyton úton voltak. Önmagukra mint a kozmosz polgárára tekintettek, megszabadulva a kultusz, a vallás és az állam béklyóitól.

Diogenész fényes nappal égő lámpással járkált, és ezt mondogatta: „Embert keresek”. Egyszer megpillantott egy kisfiút, aki a tenyeréből ivott. Diogenész azon nyomban kidobta tarisznyájából ivópoharát, és azt mondta: „Ez a kisfiú legyőzött egyszerűségében.”

Amikor Nagy Sándor elfoglalta Hellászt, meglátogatta Diogenészt, aki épp hordójában pihent, és így szólt hozzá: „Kérj tőlem, amit akarsz”. Diogenész így válaszolt: „Ne álld el előlem a Napot”. Nagy Sándor csak ennyit mondott: „Ha nem volnék Nagy Sándor, Diogenész szeretnék lenni”.

Mi a diogenészi elv? A hasztalan tehertől való megszabadulás, a lényegesre és az értelmesre való törekvés értelmében. Ez ösztönöz a felesleges és a szükséges, az értelmes és az értelmetlen, a fontos és a jelentéktelen megkülönböztetésére. Ez az életelv korunkban talán aktuálisabb, mint korábban bármikor.

Platón (i. e. 428–348) a dialektika drámaírója, mintegy harminc dialógus szerzője, amelyekben Szókratész, mint Platón szócsöve szerepel. Platón i.e. 387 körül Athénban megalapította filozófiai iskoláját, az Akadémiát. Az épület homlokzatán ez állt: „A mértanban járatlanoknak tilos a belépés”. Platón tanításának egyik meghatározó alapgondolata: Az emberi megismerésben és morális magatartásban megnyilvánuló valamennyi változás mögött szilárd rend húzódik meg. Ez az eszmék világa.

A keletkező, változó, majd megszűnő egyes létező dolgok térben és időben jelennek meg. Ezeket érzékszerveink révén ismerhetjük meg. Az igazi valóság időn és téren túli, és valami más, mint ami az érzéki észlelés révén megtapasztalható. Az igazi valóságot az eszmék alkotják. A jelenségek világa, amelyet időbeli és térbeli dolgok alkotnak, különböző tulajdonságokkal, pl. szín, nagyság rendelkezik. Valamennyi tulajdonság alapját egy-egy eszme alkotja, amelynek révén tudjuk a tulajdonságokat megnevezni: vagyis egy tárgy csakis az eszme által rendelkezik valamely tulajdonsággal. Az eszmék a keletkezett dolgok okai. A jelenségek világa utánozza az eszmék világát (részesedik, részévé válik e változatlan valóságnak). Az ember az a lény, aki mindkét világnak része. Az ember testből és lélekből áll. A test megszűnik, a lélek, az élet elve azonban az eszmékkel rokon és halhatatlan.

Platón az emberi lelket a lélek kocsija szimbólumával jeleníti meg. A lélek kettős, ellentétes jellege megnyilvánul egyrészt abban, hogy az ész, mint lélekrész az eszméket szemléli, miközben a kocsist a bölcsesség erénye vezeti. Másrészt, a kocsit húzó két ló egyike a bátorság lélekrészt szimbolizálja, amelynek erénye az állhatatosság. A vágy, amelyet a másik ló jelenít meg, erénye a mérsékletesség. Mindhárom erény az igazságosság alárendeltje.

Arisztotelész (i. e. 384–322) Thrákiában, Stagira városában született a macedóniai Fülöp király orvosának fiaként, és húsz éven át volt Platón filozófiai iskolájának tagja. Arisztotelésznek mint az iskola legkiemelkedőbb növendékének az Olvasó nevet adták. Tanítómestere halála után mégsem őt választották meg az Akadémia vezetőjének, sőt mivel idegen volt, Athénból is távoznia kellett. Ezt követően lett Arisztotelész Nagy Sándor nevelője. Később visszatért Athénba, ahol megalapította a saját filozófiai iskoláját. A tanulók egy oszlopcsarnokban gyülekeztek, ahol egymással sétálva beszélgettek és vitáztak. Innen származik az iskola peripatetikus elnevezése. Az athéniak Arisztotelészt és követőit „Körbejáróknak” nevezték. A filozófia történetében először itt jött létre kutatói közösség, ennek (is) köszönhetően Arisztotelészt a nyugati tudományok megalapítójának tekintjük. Szerteágazó, több tudományterületet is érintő tudásáról mintegy 400 kötetben adott számot, amelyeknek egy része sajnos elveszett.

Kutatásainak eredményei közé tartozik az a megállapítás is, hogy egy élőlény, így az ember is nemcsak a részek egyszerű halmaza vagy csupán egy mechanikus szerkezet. Az élőlény egy egészet alkot, amely a részeknek értelmet kölcsönöz. Az ember lényegéhez tartozik, hogy van célja. Ezt jelenti az ógörög entelechia fogalma, azaz minden élőlény és minden természeti jelenség önmagában hordozza belső célját, értelmét, és ezen belső célra való törekvése alapján bontakozhat ki.

Arisztotelész a belső cél megvalósulását a jó fogalmával kapcsolja össze: Vajon mi az, ami az ember számára jó? A tökéletesség elérése abban, ami önmaga – a saját lényege szerint. Az emberben valósulhat meg a szellem, az ész, a logosz, mivel az ember egy észbeli lény. Az ember létezésének az értelme a világ megismerése, amely alapján megfontoltan és okosan alakíthatja a saját létezését.

Az embert jellemző jó a lélek tevékenysége és az ész alapján érhető el. Ebben találja meg az ember az eudaimoniát, a boldogságot. Arisztotelész szerint a jóra irányuló morális cselekvés az okosság és az etikai erények összjátékából ered. Az okosság feladata a helyes eszköz és a helyes út felismerése, amely a jóhoz vezet el, míg az etikai erények a célt mutatják meg. Az erkölcsi tartás gyakorlat által sajátítható el, azaz gyakorlás, szokás és tanulás révén. Arisztotelész az etikai erényeket mint a hamis végletek közötti középet (gör. mesotés) határozza meg: a nagylelkűség középút a zsugoriság és a tékozlás között, a bátorság középút a vakmerőség és a gyávaság között, a mérsékletesség a kéj és a tompultság között foglal helyet. A középúthoz tartozik még az igazságosság, az önuralom, a becsületesség, a szelídség. Annyiféle etikai erény, vagyis közép van, ahány életviszony. Ezek az erények valójában az ideális emberképet, az ember jobbik énjét testesítik meg.