Az újkor filozófiája

Az újkori gondolkodók arra törekedtek, hogy találjanak egy az antik és a skolasztikus tradíciótól független tudományos és filozófiai módszert. Ezt a módszert elsőként a természettudományok kezdték el kidolgozni, majd a filozófusok mint deduktív és induktív megismerési módokat vezették be gondolati rendszereikbe. A dedukció, amelynek modellje, a matematika a kartéziánusi racionalizmus alapját képezi. Az empirikus természettudományok módszere az indukció, amely Francis Bacon filozófiai tanításának is fontos eleme.

René Descartes (1596–1650) katonai szolgálatát Németországban, Ulmban töltötte. Itt egyfajta megvilágosodást tapasztalt meg, amelyben felismerte az élete célját, azaz, hogy matematikai alapon egy egységes természettudományt hozzon létre. A módszerrel kapcsolatban Descartes alkotott egy szabályt, miszerint a sietséget és az előítéleteket gondosan el kell kerülni, és semmiről nem kell ítéletet hozni mindaddig, amíg a gondolkodás számára nem mint tiszta és világos tudás jelenik meg. A filozófust a kétely vezette el a következő kérdésig is: mi az, amit tudhatok? A módszeres kétely juttatta el Descartest a megismerés legvégső elvéig, vagyis amit csak lehet, kétségbe von, azaz okot keres arra, hogy a megismert állítások miért lehetnek hamisak. Ezáltal nyerhet megállapítást, vajon léteznek- e dolgok, amelyek a szisztematikus kételynek ellenállnak. Ha igen, akkor ezek alkotják a megismerés abszolút fundamentumát. Descartes szerint kételkedhetünk mindazokban a képzetekben, eszmékben, amelyek lelkünkben megtalálhatók. Kételkedhetünk az állandóan változó érzéki benyomásainkban, amelyek gyakran becsapnak bennünket. A látszólag megtámadhatatlan metafizikai igazságokban is kételkednünk kell, hiszen lehet, hogy kutakodó értelmünket egy rossz szellem szándékosan félrevezeti.

Descartes a módszeres kételyt végigvezetve az egész tudattartalmon talált egy végső pontot, amelyben már nem lehet kételkedni: ha lelkemből eltávolítom mindazokat a képzeteket, amelyekben kételkedtem, akkor én magam maradok, a kételkedő. Létezésemben már nem kételkedhetek, mert ahhoz, hogy ebben kételkedni tudjak, nekem a kételkedőnek léteznem kell. Tehát, ha gondolkodom (kételkedem), akkor vagyok. Cogito ergo sum. Ez a legszilárdabb, legbiztosabb megismerés, amelyhez eljuthatok, és amely tisztán és világosan áll előttem. Létezik-e valami, ami a módszeres kételynek ellent tud állni? Igen, az, hogy én, mint gondolkodó létezem. Ebben nem kételkedhetek, hiszen, ha nem léteznék, egyáltalán nem tudnék kételkedni, azaz gondolkodni. Erre a tételre építette fel Descartes egész filozófiai rendszerét.

Francis Bacon (1561–1626) angol filozófus, államférfi, esszéíró. Tanításának legfőbb üzenete: A tudás hatalom! A tudomány célja a természet feletti uralom a társadalom, a társadalmi haladás érdekében. Az igaz megismerés helyes kutatási módszere az indukció, amely alkalmazásának legfontosabb feltétele az emberi értelem megszabadítása azelő ítéletektől, az ködképektől. Bacon a ködképek (hamis fogalmak, képzetek, bálványképek) négy csoportját különbözteti meg:

I. Idola tibus (törzs ködképe) Ezek az általános emberi természetből fakadó előítéletek. Az emberi elme görbe tükör, amely a valóságot torzítva mutatja meg, azaz rendet és szabályszerűséget lát ott is, ahol nincs, a dolgokat az emberhez való viszonyában és nem tárgyilagosan ítéli meg.

II. Idola specus (barlang ködképe) Az egyes ember sajátosságaiból, jelleméből, neveltetéséből, szubjektív véleményéből eredő hamis fogalmak.

III. Idola fori (piac ködképe) Az emberek egymással való érintkezéséből, a kommunikációból adódik, mivel a beszédnyelvet helytelenül használják és ez a gondolkodásukat is befolyásolja.

IV. Idola theatri (színház ködképe) Dogmák, tanok, amelyeket az emberek tanulással sajátítanak el és ezektől a legnehezebb megszabadulni.

Thomas Hobbes (1588–1679) az újkor kezdetén egy sötét antropológiát dolgozott ki, amely alaptétele: Az ember embernek farkasa. Ez a nárcizmus arra az emberképre épül, amely szerint az állam egyfajta szörny, amelyet Hobbes Leviatánnak hív , és amely sosem tud betelni. Előtte a polgárok kénytelenek meghajolni és lemondani jogaik egy részéről. Természetes állapot a mindenki harca mindenki ellen. Ebben a legerősebbek maradnak életben, mint például a homo oeconomicus . Ezt az embertípust kizárólag a gazdasági célszerűség hajtja, ennek alapján a haszonelvűségre törekszik. Az ő érdeke a minél több, annál jobb.

Jean-Jacques Rousseau (1712–1778) szerint az emberre vonatkozó minden ismeret önmegfigyelésen alapul. Ő az ötletek felvillantója és nem a gondolatok folyamatos fejlődésének kimunkálója volt. Rousseau minden rendszert nélkülöző gondolkodása valószínű a kötetlen életviteléből ered. Genfben született, és kalandos élete során Olaszországban, francia tartományban, illetve Párizsban, majd Svájcban is lakott. Olykor néhány évre is letelepedett, de az is előfordult, hogy már néhány hónap után lakhelyet változtatott.

Emil vagy a nevelésről, valamint Társadalmi szerződés című műveiben elsősorban arra a kérdésre keresi a választ: Összeegyeztethető-e az ember eredendő lényege a társadalomban és az államban való létezésével, valamint a nevelés szükségszerűségével? Ebben a kérdésben foglalható össze Rousseau szellem- és filozófiatörténeti jelentősége is, hiszen azokat az alapokat rendítette meg, amelyek a felvilágosodás, az ész fényének gondolkodását alátámasztották. Az ész valójában hideg, terméketlen eszesség, megmerevedett gesztus, a haladás eszméje illúzió, a szabadság nem más, mint eltakart rabság. Rousseau a felvilágosodás tévútjáról beszél, amelyen az eredeti, a természetes vonás tűnik el az emberi közösségekből. Ő irányította rá a figyelmet az emberi sokféleség mögött rejtőzködő emberi természetre. Az ember természetének működtető elve nem az értelem, hanem az érzelem. Az igazság elsődlegesen nem a gondolkodásban, hanem az érzésben, a közvetlen belátásban, a szív bizonyosságában rejlik. A lélek bensőjében létezik az igazságosság és az erény veleszületett elve, eszerint ítéljük saját és mások cselekedeteit jónak vagy rossznak. Ezt az elvet hívja Rousseau lelkiismeretnek. Az ember természete szerint eleve jó, a társadalom rontja el. Vissza a természethez! szólt a filozófus felhívása, azaz vissza az emberi természethez.