A reneszánsz mint az újkor áttörése

A reneszánsz korszaka a 15-16. században következett el. Legelőször Itáliában bontakozott ki, az ókor életszeretetének, életigenlésének és emberközpontúságának újjászületését jelenti (az elnevezés is erre utal), új életszemléletet, amely szembefordult a középkor skolasztikus szellemével. Eszméje, paradigmája tehát az antik görög kultúra volt. Az ember – szemben a középkorral – már nem az egyházi tekintély alárendeltjeként tekintett önmagára, hanem önálló alkotó-teremtő személyiségként. A reneszánszban az ember számára meghatározó eszmék: a természettel való kapcsolat, az evilágiság, a jelen, a szépség és mindenekelőtt az önmegvalósítás.

Leonardo da Vinci (1452–1519) a tudomány és a művészet géniusza, akinek egyik meghatározó mondata így hangzik: „Egy tárgy szeretete, bármelyiké – ismeretének szülötte.” (Andrássy Tamás: Idézetgyűjtemény) Leonardo a nagy feltaláló, akit a kutatás vágya és szelleme a legmélyebben hatott át. A víz körforgása is lenyűgözte. Olyan kérdésekre kereste a választ mint: miért vannak felhők, miért esik az eső, miért folyik a víz, miért és hogyan keletkeznek a hullámok, az apály és a dagály? Festményeinek szinte mindegyikén fontos a háttérben a víz megjelenítése.

Johannes Reuchlin (1455–1522)  német filozófus, humanista, jogász, a platonizmus képviselője. Számára az egyik legfontosabb kérdés így hangzott: Hogyan közeledhet az ember a múlt elveszett szellemi kincseihez, értékeihez? Ilyen értékek a régi nyelvek – héber, ógörög, latin –, amelyek az elmúlt idők hangzását és szellemi tartalmát közvetítik . A jelenkor nyelveiben, vallotta Reuchlin, a logosz félig vagy teljesen lélektelenné tett holtteste van előttünk. A régi nyelveket még a szellem hordozta. Reuchlin szerint a klasszikus nyelvkincs elvesztése egyben az ember műveltségének, képzettsége fundamentumának megszűnését is jelenti.

A klasszikus nyelvek ápolása a didaktikus költészet és a retorika területéhez tartozott. Ezekre a humanisták úgy tekintettek, mint amelyek révén az emberi erők harmonikusan kibontakozhatnak. A nyelv képző és nevelő értékére vonatkozó szemlélet a középkori kolostori iskolapedagógiából ered. A szóval, a szöveggel foglalkozó mesterségek / művészetek, mint a retorika, grammatika és a dialektika ún. triviumot alkottak. A lélek rezdülései és a megformáló beszéd ereje által nyilvánul meg a versek és a ritmusok világa. A grammatikai szerkezet a nyelvnek értelmet és formát ad. A dialektika az embert valamennyi szó bölcs erejének, azaz a logosznak a megértésére készteti.