A német idealizmus

Immanuel Kant (1724–1804) kriticizmusának alaptétele a Sapere aude!, azaz „Legyen bátorságod saját értelmedet használni!” (Horatius nyomán). Mit tudhatok? Mit kell tennem? Mit remélhetek? Ezeket az alapkérdéseket Kant egyetlen kérdésben sűríti: Mi az ember? Filozófiai rendszere e négy kérdésre épül. Kant mindegyik egyetemi előadását ugyanazzal a mondattal kezdte: „Az ember az egyetlen teremtmény, amely nevelhető!” A nevelés (önnevelés) vezet el a gondolkodásig, mert felvilágosít, és nem idomít. Az erkölcsösség feltételezi a kötelességből való cselekvést, amelyet Kant imperatívusz, erkölcsi parancs formájában fejez ki. A kategorikus imperatívusz teszi a törvényt formálisan és abszolút értelemben is érvényessé. „Cselekedj úgy, hogy akaratod maximája mindig egyben általános törvényadás elve lehessen”. A maximák alatt Kant a cselekvés szubjektív alapelveit érti, amelyek egyben minden észbeli lényre vonatkozhatnak. Kant a morális törvényt pusztán formálisan határozza meg. Így jutott el a kategorikus imperatívusz megfogalmazásáig, amely egy felszólító, parancsoló formában megjelenő norma, tehát nemcsak bizonyos feltételek mellett, hanem abszolút érvényes. A tolvaj és a hazug nem kívánhatják, hogy a lopás, valamint a hazugság általános törvénnyé váljon. Minden akarati megnyilvánulás morálisan jó, ha a célja mint általában érvényes elgondolható. Nem a siker, az eredményesség teszi azzá, hanem maga a jószándék. A jóakarat önmagát határozza meg. A kanti rigorózus tanítás szoros összefüggésben áll a morális kötelesség fogalmának szigorával, a morális törvény igenlésének a kötelességével. Csak az az egyén szabad, aki a kötelességből cselekszik. A morális személyiség méltósága, azaz jóakarata tiszteletet parancsol.

„Kedélyemet két dolog tölti el egyre újabb és fokozódó csodálattal s tisztelettel, minél gyakrabban és kitartóbban gondolok rájuk: a csillagos ég fölöttem és az erkölcsi törvény bennem.“ (Ford.: Berényi Gábor) Ez a kanti mondat a königsbergi (ma Kalinyingrád, a filozófus szülővárosa) katedrálisának falán olvasható, amely előtt a házasságkötést követően a fiatal párok boldogan fényképezkednek.

Friedrich Hegel (1770–1831) filozófiája a görögség szelleméből született, amely intellektuális gyökere a sváb pietizmusra, a protestantizmuson belüli erős gnosztikus irányzatra vezethető vissza. Ezen hatások révén érthető meg a hegeli filozófia három alapgondolata, a spekulatív idealizmus, a dialektikus módszer triádája és az igazság mint egész. A dialektikát Hegel úgy határozza meg, mint törvényszerűséget, amely a gondolkodás és a valóság természetének, lényegének az alapját képezi. Minden, ami valóságos, az ésszerű is, és minden, ami észszerű, az valóságos is. Minden tétel magában hordozza saját ellentételét, és e kettő a szintézisben szűnik meg.

A hegeli filozófia hármas felépítése a dialektika hármas fokozatából következik. „Az igazság mint egész” tétel nyomán az egyes jelenség csak az által létezik, hogy egy másik is van, és mindez együtt az egészet képezi. A hegeli dialektikus filozófia fontos kifejezése az Aufheben német terminus, amely jelentései:

1. A negatívumot megszüntetni

2. A pozitívumot megőrizni

3. A megőrzöttet magasabb szintre emelni (tagadás tagadása) pl. egy emberről alkotott ítélet a polaritások nyomán a tétel–ellentétel harcának eredményeként alakul ki mint aranyközép, mint belátó megállapodás (nem kompromisszum!). Egy dologról kifejtett állítás gyakran tartalmazza annak a tagadását is. Egy ember szabadsága mint tétel, illetve a másik ember szabadságának kérdése mint ellentétel abban jelenik meg, hogy az államnak mint szintézisnek valamennyi személy szabadságának területét magában kell foglalnia. Majd a szintézis újra tézissé és antitézissé válik és további nagy összefüggésekké.

Hegel szülőháza Stuttgartban nemcsak a filozófus életútját és tanítását mutatja be, de boltíves pincéjében lehetőség nyílik házasságkötésre is.