A középkor bölcselete

Hildegard von Bingen (1098–1178) bencés apátnő, orvos, segítő, tanácsadó, zeneszerző. Életelve az Ora et labora et lege, Deus adest sine mora! azaz Imádkozz, dolgozz és olvass, Isten jelen van (Isten segít késedelem nélkül)! Orvosi-természetgyógyászati írásai új dimenziót adtak az örök érvénnyel bíró gyógyító táplálkozástannak. Hildegard von Bingen leírta az élelmiszerek átfogó gazdagságát. Táplálkozástana a korunkban jelentős szerepet játszó civilizációs betegségekkel szembeni védekezés kulcsa. A táplálkozásban az ember számára nem a vitaminok, az ásványi- és a rostanyagok a meghatározók, hanem az élelmiszer gyógyító hatása, amely minden teremtményben (növény, fa, hal) benne van. Ezt Hildegard szubtilitásnak (Subtilität) hívja, ami mai szóhasználattal biohasznosulást jelent. A másik kulcsfogalom a viriditás (Viriditas), a zöld ereje, az életerő, mint minden gyógyulás alapja és annak a feltétele, hogy az élet kibontakozhasson. Kortársai csodálták Hildegard tudását, pápák, császárok, királyok és az egyszerű nép is kikérték a tanácsait. Ő az első német misztikus, aki teológiai trilógiát írt, és a nyugati kereszténység egyik legjelentősebb képviselője volt. Gyógyászatában a test, a lélek és a szellem kapcsolatait írta le. Hildegard egy magasabb megismerési szinten mutatta meg az emberben levő bölcsességet, amely túlmutat minden, a kutatások révén szerzett ismereten.

Az igazi, valóságos gyógyulás nem érhető el kizárólag külső tevékenység által, hanem egy új tudatot és belső együttgondolkodást igényel. A tényleges gyógyítóerő a belső magatartástól és a hittől függ, amely csupán mechanikus, kauzális úton nem érhető el, illetve pusztán az értelem által nem valósulhat meg. A gyógyulás megköveteli a szellemi erő felé való nyitottságot, amely bennünk és a teremtés egészében hat. Ebben található meg a holisztikus humán orvostudomány gyökere. A gyógyszerek és a külső alkalmazások egyre inkább elveszítik hatásukat, ha a páciens belülről, bensőjében nem működik együtt, azaz nem áll, még ha láthatatlanul is, a kezelő orvosa mellé. A gyógyulás megköveteli a megismerésre és az önmegismerésre épülő együttműködést.

Paracelsus (1493–1541) svájci orvos, filozófus, kémikus, zarándok, a modern orvostudomány hírnöke. Mit jelenthet számunkra a munkássága? Példaértékű volt a küzdelme egy olyan orvoslásért, amely az ember teljes valóságát állítja középpontba. Paracelsus a középkor és az újkor közötti átmeneti időszakban élt. Mint nyugtalan szellem bevándorolta szinte egész Európát, és szert tett arra a képességre és erőre, ami elvezette őt az emberi teljességhez. Paracelsus apja Svájcban volt orvos. Gyakran vándoroltak együtt a természetben, ahol gyógynövényeket és fontos szubsztanciákat gyűjtöttek. Ebből az életszakaszából ered az a tapasztalata is, hogy az orvoslás kiinduló pontja a forrásvíz, az ásványok és a gyógynövények. Paracelsus 1516-ban fejezte be tanulmányait Ferrarában. Ezt követően bejárta egész Európát, majd Montpellierben, Európa legelső orvosi egyetemén igyekezett érvényesíteni tapasztalati ismereteit. Ez a próbálkozása azonban eredmény nélkül maradt. Paracelsus azt vallotta, hogy az orvoslásnak meg kell felelnie a beteg, a szenvedő valóságának. Sajátos módszere és szemlélete miatt gyakran állították bíróság elé. Paracelsus azonban mindig jól tudott védekezni. Amikor azzal vádolták, hogy mérget ad a betegeinek, ő úgy érvelt, hogy minden szubsztancia árthat az egészségnek, és minden csak a mérték, az adagolás, a mennyiség kérdése. Paracelsus teljesen új szemléletmódot és fogalmi rendszert dolgozott ki, hiszen ő volt korának a legtöbb tapasztalattal rendelkező orvosa. Gyakran vált gúnyolódás, megvetés tárgyává is. Ezért önmagát koraszülöttnek nevezte. Orvosi nézeteit saját kora nem tudta elfogadni. pácienssel való kapcsolat kialakítására Paracelsus úgy tekintett, mint a gyógyító eljárás alapjára. Orvosi ismereteit filozófiával és asztronómiával egészítette ki, ezekben az embert mint szellemi-lelki lényt szemlélte.

Paracelsus szerint a betegségek valójában az ember és a természeti környezet között létrejött rossz viszony következményei. Az ember és a természet közötti viszony elsősorban a táplálkozásban és az egészségben megnyilvánuló emberi képesség eredménye. Paracelsus a forma (alak) kérdésével is foglalkozott. Álláspontja szerint a halál pillanatáig az emberi forma sérthetetlen. A halállal kezdődik a forma szétesése. Az emberi testben a formát a szubsztanciák állandóan váltakozó és irányított áramlása tartja fenn. Az emberben váltakoznak a szubsztanciák, vagyis az anyag cseréje állandó és folyamatos. Ebben az anyagcserében működik az, ami a formát fenntartja. A forma erői az emberben állandóan működnek, illetve az embert életének minden pillanatában „formában tartják”, és megóvják a haláltól. Paracelsus ezt a láthatatlan erőt saját szóalkotásával Archeusnak nevezte. E név által, amely az ógörög arché szóból ered, utal Paracelsus minden lény eredetére és arra az elvre, amelyből a keletkező kialakul. Az archeus az az erő, amely a dolgokat előidézi és összetartja. Ezt az elvet minden élőlény magában hordozza. Az emberben ez úgy működik, mint egy láthatatlan kormányos. Ő az az alkimista, aki a környezet anyagát testsajátos szubsztanciává változtatja, miközben az egyén sajátos formáját megőrzi. Az Archeus a történések váltakozásában a maradandó, az állandó, amely az egészet megőrzi, így az emberi szervezet részei, pl. a sejtek nem szakadnak ki az egészből. Ismerünk olyan betegségeket, amelyekben az önállósult sejtek veszélyt jelentenek az ember számára, mert a forma elvesztése fenyeget. Paracelsus az Archeust mint belső orvost határozta meg. A gyógyító eljárásokat alkalmazó orvosnak és a belső orvosnak együtt kell működniük. Az Archeus mint rendezőerő kapcsolatban áll az ún. finom, nem anyagi területekkel, vagyis a tudattal és a szellemi szférával is.

Szent Ágoston (354–430) filozófus, teológus a Vallomások című híres könyvében írja le ifjúkori válságát. Ez a mű a világirodalom egyik első önéletrajza, az önmegismerés és a belső bizonyosság születésének története. Ágoston filozófiája valójában nem más, mint saját külső és belső szellemi életútjának a kifejtése. Ifjúságára Ágoston úgy tekint, mint a bűnök láncolatára. Az ember csak akkor juthat el az igazságig, ha önmagába tekint. Szent Ágoston az ember belső világának felfedezőjévé vált. A neoplatonizmustól kiindulva és a kereszténységig eljutva vallotta a „Hiszek, hogy megértsem”, azaz a teológia és a filozófia szoros kapcsolatára vonatkozó tételét. Az Ágoston által választott önmegismerés útjának sajátossága az Isten felé való fordulás. Az ember a hitben bontakoztatja ki megismerő képességeit, de ez fordítva is érvényes, azaz a belátás is igazolja a hitet. Az ágostoni etika alapfogalma a szeretet, amelynek az akarattal kell egybeesnie. Az ember törekvéseinek végső célja a boldogságban található, amelyet az istenben érhet el. Az igazi, az Isten felé irányuló szeretetben találhatja meg az ember cselekedeteinek vezérfonalát.