A 20. század filozófiájából

Karl Jaspers (1883–1969) pszichiáter és filozófus. A pszichológia útján jutott el filozófiai kérdésekig és a tulajdonképpeni filozófiáig. Jaspers a filozófiát a tudománnyal, művészettel és a vallással szemben határozza meg. Amíg a tudomány a tárgyakat kutatja, a filozófiát a határhelyzetek mint harc, betegség, bűn és halál érdekli. Ezekben az egyes ember önmagát mint egyszeri és önálló individuumot tapasztalhatja meg. A határhelyzetek teremtik meg a filozófia forrását, olyanok, akár a fal, amelynek nekiütközünk. A művészetben lehetséges az egyén számára a szépség közvetlen élménye, ám az valódi döntés lehetősége nélkül jön létre, amelyre éppen a filozófia törekszik. A filozófia célja az egzisztencia megvilágosítása által rávezetni az embert arra, hogy a sajátos egzisztenciáját érintő döntéseinek lehetőségeiről elgondolkodjon. Minden ember a más emberekkel folytatott egzisztenciális kommunikációban fejlesztheti saját egzisztenciáját. Az ember önmagában találhatja  meg azt, amit sehol máshol a világban, azt, ami nem bizonyítható, és ami soha nem válhat tárggyá. Ez pedig a szabadság. A kommunikáció az egzisztencia és a szabadság lényeges kritériuma.

Erich Fromm (1900-1980) pszichológus és szociálfilozófus. Autentikusan élni azt jelenti, hogy különbséget teszünk a valódi és a külsőségekkel terhelt élet között. Mi az, ami emberré tesz bennünket? A belső aktivitás, a belső törekvések, az érzelmek mint energiahordozók. Az élet iskolája azt jelenti, hogy törekszünk a fej és a szív egymással való összekapcsolására és a szellem, valamint az érzelmek által hordozott ismeretek, tartalmak megismerésére. Az érzelmek hordozószereppel bírnak, emellett pedig lehetővé teszik annak az érzését, hogy „ez vagy te” és „én megosztom ezt veled”. A másik ember bensőjét az arca tükrözi: a közvetlen, szemtől szemben való találkozásban ébred fel a szolidaritás érzése, amelyben megszűnik az elválasztottság, az elszigeteltség.

Ludwig Wittgenstein ( 1889–1951) egész filozófiai munkássága, valamint az a tény, hogy minden vagyonát elajándékozta, mert az életét boldog, független filozófusként akarta élni, meghaladja a hétköznapi emberi értelem határait. Miközben Wittgenstein kertészsegédként tevékenykedett, koncentráltan foglalkozott saját filozófiai gondolataival is. Logikai-filozófiai értekezés című művét hat éven keresztül írta. Ezzel a vékony kötettel úgy vélte, hogy valamennyi filozófiai problémát sikerült megoldania. Az ún. elemi mondatokból egy ideális logikai nyelvet akart konstruálni, amely a kifejezések jelentésének egyértelműsége révén csak értelmes mondatokat fejez ki. A mű végén az utolsó mondatban Wittgenstein arra utal, hogy ez értelmetlenség. Vagyis az értekezésben leírtakat valójában meg kell haladni ahhoz, hogy a világot helyesen láthassuk. Évekkel később a kertész-filozófus egy teljesen új szemlélettel állt elő. Wittgenstein színes könyveiben, amelyek a Kék könyv és a Barna könyv címet viselik, jut el arra a megállapításra, hogy egy ideális nyelv nem lehetséges, valamint, hogy egy nyelv nyelvi játékokból és nyelvcsaládi hasonlóságokból áll, amelyek életformán alapulnak. A nyelvi játék elmélete a modern pluralizmus egyik legerősebb argumentumává vált. Wittgenstein értelmezése szerint nem lehet abból a képzetből kiindulni, hogy egyértelmű kapcsolat állhat fenn egy fogalom meghatározása és jelentése között. A szavak jelentése gyakorlati használattal alakul ki. Ugyanaz a szó egy viccben, egy parancsban vagy egy színházi darabban kerül alkalmazásra, ugyanazzal a szóval valaki kérni, elátkozni, köszönteni vagy imádkozni képes. A szó mélyebb értelme tekintetében ez egyáltalán nem közömbös. A kontextust, amely keretén belül a szavak értelme és jelentése keletkezik, hívja Wittgenstein nyelvi játéknak, amely a megértés zárt rendszere. Ennek a keretén belül kerülnek a jelek, a szavak és a mondatok bizonyos játékszabályok alapján alkalmazásra. Egy játéknak vannak előfeltételei, azaz meghatározott szabályai, de ezek ugyanakkor az alkalmazási lehetőségek sokaságát is magukban hordozzák. A nyelv egy tevékenység része, átfogóan bemutatni annyit tesz, mint egy életformát ismertetni, amely mindig individuálisan megélt, és a mindenkori ember világképét határozza meg. Wittgenstein egy képpel egészíti ki mindazt, amit a nyelvről vallott: „A nyelv útvesztő, az utak labirintusa. Jössz az egyik oldalról és kiismered magad; másfelől jössz ugyanoda, és nem ismered többé ki magad” (Filozófiai vizsgálódások. 125. o. Ford. Neumer Katalin). A nyelvi játékot Wittgenstein egy város képével hasonlítja össze: a központban találkoznak a keskeny utcák és terek, míg a város peremén egyenes utcák és egyforma házak állnak. Mint ahogyan a városokban, úgy a nyelvekben is régi és új stílusok jönnek létre. A történelmileg kialakult fogalmak (pl. a személyiség, amelynek Allport mintegy 50 meghatározását írja le) számtalan változáson mennek keresztül és válnak sokrétűvé.

Utolsó írása A bizonyosságról címet viseli. Wittgenstein tudatában volt annak, hogy a tévedés lehetősége állandóan fennáll. A bizonyosság koncepciójával nem az a célja, hogy hogy az igazsághoz való hozzáférésünkre mutasson rá. Mi alapvetően nem rendelkezünk az igazsághoz való közvetlen eljutás lehetőségével. Ám az igen lényeges szempont, hogy mennyiben válhat  értelmetlenné és érthetetlenné a kétely és a tévedések gondolata. Wittgenstein írása valójában a szkeptikusoknak adott válasz.