A 19. század filozófiájából

Ernst von Feuchtersleben (1806–1849) osztrák orvos, költő, esszéíró, egyik megalapítója az életmód orvosi tanácsadásának és a pszichoszomatikus gyógyászatnak. Zur Diätetik der Seele (1838) című műve a 19. század egyik sikerkönyve volt. Különös értéke a műnek, hogy a szerző a 8. fejezetet az akarat témájának szenteli.

Az akarat erejével, amely jellemként formálódik, mindenki rendelkezik. Ezt a lelki erőt el lehet sajátítani, lehet fejleszteni. Az embernek belülről kell önmagát fejlesztenie, felemelnie. A hernyó nem azért válik lepkévé, mert a virágok nektárját megkóstolta, hanem saját fejlődési útját járja, amikor lepkévé válik. Valójában az a meghatározó kérdés, hogy képesek vagyunk-e a szép gondolatokat szilárd és kitartó szándékkal, elszántsággal hússá és vérré változtatni. Feuchtersleben művének 9. fejezetében az értelemről és a képzésről szól. A világos szellemet és az erős akaratot feladatként határozza meg . A lélek diatetikájának legfőbb témája: a műveltség hatalma és az érzéki természetben rejlő erők viszonyának taglalása. A valódi műveltség nem más, mint erőink harmonikus fejlődése és kibontakozása. Csak a műveltség tesz bennünket boldoggá, jóvá és egészségessé, azáltal, hogy megnyitja a fantázia és az akarat útját és az értelmet a szellem kultúrájának rendeli alá. A filozófia ereje a gondolkodás legmélyebb rétegéből ered, és megragadja az ember egész lényét. A filozófiát nemcsak megtanulni kell, de meg is kell élni.

A művelődés legfontosabb eredménye az önmegismerés. Minden emberhez meghatározott mértékben van hozzárendelve az erők bizonyos viszonya, illetve rendszere. Ez a mérték határozza meg az individuum egészségét és integritását, valamint e viszony alapján válhat az ember önmagává. Ennek helyes belátása, megmérettetése az emberi bölcsesség koronája. Aki valódi műveltséggel rendelkezik – és ez a műveltség maga a lét, vagyis nem tulajdon –, az képes saját individuális létezésének mértékét megismerni, így saját életét és egészségét meg fogja óvni, valamint abban a szabadságban fog élni, amely csak őt illeti meg.

Arthur Schopenhauer (1788–1860) önmagát mizantrópnak, másokat lenéző embernek és titokban a filozófia császárának is tekintette. Az emberek megvetése abból a mély pesszimizmusból ered, amely az emberi létezés egészére kiterjed. Az emberi életet a szükségletek sokasága terheli, amelyek soha nem nyerhetnek kielégülést, és ezért a szenvedés jellemzi az ember életét. Az élettörténetek valójában szenvedéstörténetek. Az emberi életút nem szól másról mint, hogy a remény megbolondítja az embert, aki aztán a halál karjaiba táncol. Maguk az emberek is kölcsönösen okozói egymás szenvedéseinek. Schopenhauer főműve A világ, mint akarat és képzet, amelynek az alaptétele így hangzik: „A világ az én képzetem”. Minden dolog csak jelenség. Így a test, az emberi szervek is az akarat jelenségei. Az akarat az ember belső lényege. Mindenhol az akarat ereje uralkodik. A világ akarat, az akarat egy egységes őserő. Hogyan szabadulhat meg az ember a testétől, a szenvedéstől? Azáltal, hogy az akaratát megtagadja az aszkézis, a lélek végtelen csendessége és a mások szenvedése iránti együttérzés által. Ennek példaképei a keresztény és az indiai aszkéták.